Nyári fehér köd szívében, e világból egy kis zöld darab,
Ködbe vész a bükkök csúcsa, minket is most körbefont a köd,
Sejtés csak a zajló élet, puha ködben csak egy hang akad,
Harmat-ezüst falevélen, fönt a lombon harmat gyöngyözött.
Meleg volt a köd szívében, mert a naptól felhevült a föld,
Mint gyümölcs, ha színesedik, virágillat, földek jó szaga,
Fehér bárány legelészet, harmatos volt lent a fű, a zöld,
Bú elől és bánat elől eltakart a nyári köd maga.
Bégetés jött a mezőkről, vágyakozva, szenvedőn ki szól –
De a bárány meg se mozdult, friss füvével vígan jóllakott,
Ártatlan volt, hófehér, ki virágoktól szirmot sem rabol,
Nekem fájt a hang a ködben, éreztem, hogy valaki halott.
Álom volt csak, azt álmodtam, hang riasztott nagyon hirtelen:
„Visszajöttök újabb testbe, ez az élet gyorsan elszelel,
De szívjóság nélkül a hó fehérsége nekem semmi sem,
Farkas lesz a báránykából, de te, farkas, emberré leszel.”
Angol eredeti
