A lelki élet a szereteten alapuló csodálatos kapcsolatok tudománya.
Ebben a világban az egyik fő gondunk az, hogy alig vannak jó és szeretetteljes emberi kapcsolataink. Ezért is akarunk szabadulni az anyagi létből, s magasabb igazságra törekszünk. Valódi szeretetre és boldogságra vágyunk.

Olyan világba születtünk, ahol nem a tisztelet a kapcsolatok alapja. Az ember csupán szám, ügyfél vagy élvezeti tárgy.
A gyermekek nem adnak szüleik szavára, és a szülők is csak addig tisztelik őket, ameddig elvárható a siker, a karrier. Az idősekkel jóformán senki nem törődik. A nőknek csak addig jut figyelem, amíg szexuálisan vonzóak. A vezetők nem tisztelik választóikat. A kormány nem gondoskodik a polgárokról, és a rendőrség főleg arra szolgál, hogy a gazdagok értékeit védje azokkal szemben, akiknek nincsen semmijük.
És mi mégis azzal próbálkozunk, hogy megértsük, mi az a szeretet, amely lélektől lélekig összeköthet bennünket.

A lelki kapcsolatot a Védák nitja-szambandhának, örök kapcsolatnak nevezik.
Ez az örök kapcsolat olyan, mint ahogy anyánk fia maradunk még azután is, amikor már eltávozott ebből a világból. Érezzük, hogy létezik egyfajta állandóság, pedig előző életeinkben sok-sok anyánk és másfajta kapcsolatunk volt már. Ami ebben a világban történik velünk, az nem örökkévaló. Ahogy George Harrison énekli: mindennek el kell múlnia.

Amikor az örök világgal való kapcsolatot keressük, nem kerülhetjük meg a kérdést, hogy mi a tudatunk és egyéniségünk eredete. Ha nem kapunk választ, igazán nem érthetjük meg, mi történik köröttünk.

Ha valamiből csak egy van, akkor az értéke is egyedülálló. Minden lény egyedülálló és ismételhetetlen. Mint a picinyke kék Mauritius bélyeg, amely hárommillió dollárt ér.

Valami azonban gondot jelent. Önzésünkben túl könnyen képzeljük azt, hogy a másiknak nincs komoly értéke. Ezzel kétségbe vonjuk a magunk értékét is, s lassan elveszítjük önbecsülésünket. Ha nincs senki, akinek azt tudnám mondani, köszönöm, megfagy az élet körülöttem. Ilyenkor az elménk görbe utakon jár, panaszkodunk az egész teremtésre, s végül az önmegsemmisítésbe menekülünk. Nem vesszük észre életünk nagy kincsét, mert nem tanítottak meg arra, hogy tiszteljük az életet, és tiszteljünk másokat.

Sürgetően fontos, hogy pótoljuk ezt a hiányosságot, különben elszalasztjuk emberi létünk nagy esélyét. Olyan könnyű eltaszítani magunktól ezt a lehetőséget, mint lelökni egy poharat az asztalról. Ezért mondják a Védák, az emberi létforma arra való, hogy megtaláljuk az igazságot.

Hiszek benne, hogy az igazság keresése a legcsodálatosabb lehetőség számunkra ebben a világban. Az igazság keresése és az, ha éljük az igazságot, az egész világot egy nagy ünneppé változtatja.

„A nagy lelkek, az odaadó jógík, miután elértek engem, soha többé nem térnek vissza ebbe a szenvedésekkel teli, átmeneti világba, mert abszolút tökéletességhez jutottak." (Bhagavad-gítá 8.15)

Az ember szeretne optimistának mutatkozni, s gyakran mondja, hogy minden nagyon jó, minden fantasztikus, minden sikerülni fog. A Bhagavad-gítá azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy világunk ideiglenes és szenvedéssel teli (duhkhálajam asásvatam). Ma talán úgy mondanánk: Mosolyogj, a holnap rosszabb lesz a mánál! Hogyan állíthatjuk hát, hogy nagy ünnep, s csak kutassuk az igazságot?

Amikor kapcsolatba kerülünk az örök valósággal, nincs többé okunk arra, hogy panaszkodjunk a világ törékeny viszonyai miatt. Nem siránkozunk már a test miatt, amely csupán örökké változó anyag. Nem a test vagyok én, örökké élő, gyönyörteli lélek vagyok. Bátyáimmal és nővéreimmel együtt az Abszolút Gyönyörrel, Srí Krsnával állok kapcsolatban.

Ha valaki beteg, az ágyához ülök, és így szólok hozzá: Jól leszel, csak zengd a Szent Nevet! Még ha el kell hagynod is ezt a testet, csak énekeld Isten szent nevét, s minden tökéletessé válik. Ez tény. Aki Istenre gondol halála pillanatában, az élet minden értékét elnyeri.

Máskor én fekszem betegen, és más mondja: Énekeld a Szent Neveket, emlékezz az Úr Krsnára! Így bátorítást ad nekem. Néha mi segítünk, néha nekünk segítenek, mindkettő csodálatos. Mi lenne rossz ebben? Megvigasztalni valakit, fellelkesíteni, gyógyszerhez segíteni.

Mi lehetne rossz abban, ha érezzük, hogy mind testvérek vagyunk. S nem csak vigasztalhatjuk egymást, de tehetünk is közösen sok mindent. Ünnepelhetünk, és együtt fogyaszthatjuk el a praszádamot (Istennek ajánlott ételt). Zenélhetünk, megnézhetünk egy színdarabot, vagy építhetünk egy templomot, meditálhatunk, és jó ötleteket adhatunk egymásnak, hogy miként cselekedjünk helyesen ebben a világban. Ha van közös célunk, és képesek vagyunk együttműködni, nagyon boldogok leszünk.

„Aki nem irígy, hanem minden élőlény barátja, nem képzeli tulajdonosnak magát, mentes a hamis egótól, azonos a boldogságban és a boldogtalanságban, mindig elégedett, odaadó szolgálatban él, eltökélten igyekszik, elméje és értelme egyetértésben van velem, s az én bhaktám, az nagyon kedves nekem"
(Bhagavad-gítá 12.13-14.)

Fiatalok vagyunk, majd megöregszünk. Miért baj ez? Meg akarjuk fordítani az idő kerekének forgását? Ismét gyermeknek lenni, visszamászni az anyaméhbe és felszívódni? Fogadjuk el a világot úgy, ahogy van. Fogadjuk el a karmánkat. De értsük meg, hogy mi a karma és a reinkarnáció.

Voltaire egyszer azt mondta: Nincsen abban semmi furcsa, hogy még egyszer megszületünk, ha belegondolunk, milyen különleges dolog egyszer is megszületni. Az átlagember sajnos nem sokat tud a lélek természetéről, s nem érzi, hogy minden ember és állat a testvérünk. Az emberi lények az ölés nagy szakértői, de nemigen törődnek azzal, hogyan alakítsák kapcsolataikat a többi lénnyel. Ha így megy tovább, a jövőben még komolyabb gondjaink lesznek, s kultúránk megsemmisül.

Lehet azonban másként is élni. Ha a tudatlanság és szenvedély kötőerőiből a jóság síkjára emelkedünk, kapcsolataink áldásossá válnak. Ám a jóság szintjére jutni mélyebb megtapasztalás nélkül gyakorlatilag képtelenség. Csak úgy lehetséges, ha lelki tapasztalatra teszünk szert, ha Istenhez fordulunk. A Szent Nevek éneklése, a mahámantra meditáció és Isten szeretetteljes szolgálata, a bhakti-jóga ide vezet. Nem tapasztaltam, hogy másfajta megközelítéssel elérhető a transzcendentális szeretet. Nem állítom, hogy ez az egyetlen út, de ez működik, eredményes és örömteli.

A jóság szintjén válunk képessé arra, hogy őszinte kapcsolatokat alakítsunk ki, és a létezést pozitív, hasznos tapasztalatként éljük meg. Felhagyunk azzal, hogy gondot okozzunk másoknak, kezdve a feleséggel, gyerekkel, testvéreinkkel. A mi társadalmunkban még a közeli hozzátartozók és a barátok is gyakran veszekszenek.

A védai kultúrában a testvérek rendkívül tisztelik egymást. Fontos családi ünnep a testvér-imádat napja. Ilyenkor a lánytestvérek egy kis ajándékot adnak a fiúknak, színes fonalat kötnek csuklójukra, és Isten áldásával kérik védelmüket és oltalmukat. A fiútestvér pedig mindent megtesz a húgáért, különösen azért, hogy megvédje őt. Ha egy nő nincs férjnél, de van egy bátyja, biztos lehet abban, hogy lesz, aki gondoskodik róla. A fiú nem hagyja el a házat, s nem házasodik meg addig, míg a húga férjhez nem megy, s meg nem bizonyosodott arról, hogy jó kezekbe került. Ez nem elmélet, mind a mai napig így van.

2. rész >>